Még az üveghegyen is túl...

Pipacsok még mindig (és még egy darabig)

Szombaton délelőtt elkészült az első másfél méteres üveg, nem akarnám hosszan kaserolni magam, de szerintem gyönyörű.

El kell mondjam, nagyon meg vagyok elégedve a képpel, már ha egy 150x50-es üveget képnek nevezhetek. A helyzet az, hogy nagyon-nagyon ritkán vagyok maximálisan elégedett a munkáimmal, mindben találok hibát, ezt másképp-kellett-volna csinálni részeket, de ezt pont olyannak látom, mint amilyet szerettem volna belőle kihozni.

A nagy méretek bizonyos szempontból előnyt, más szempontból pedig hátrányt jelentenek. Az előnyök közé tartozik, hogy viszonylag gyorsan lehet haladni, hiszen például a világoskék részeknél nincs más dolgom, mint felönteni a megfelelő mennyiségű festéket a megfelelő területre, elterelgetni a folyadékot egyenletesen. Nem mondom, hogy ehhez nem kell gyakorlat... Hátrány viszont, hogy pontosan meg kell tervezni, hogyan haladok a munkában, hiszen ekkora méreteknél igen macerás behajolni az üveg közepébe úgy, hogy a már megfestett részekbe se bele ne könyököljek, se a ruhám ne érjen bele (nem is mindig sikerül...). Márpedig fegyelmezettséget kíván, hogy ne azt a pipacs szirmot fessem mondjuk, amihez kedvem lenne, és amihez éppen kitaláltam, hogyan fogom árnyalással plasztikussá tenni, hanem mondjuk a kissé már unalmas világoskék hátteret fessem, mert az ésszerűség azt kívánja. Még így is gyakran előfordul, hogy a levegőben tartott kézzel kell hosszan festeni, és ezt a vállizmaim mindig meg is hálálják: néhány perc után menetrendszerűen begörcsölnek.

Ma reggel nekikezdtem a második 150-es üvegnek, ami nem pont ugyanolyan, mint ez, úgyhogy az is tartogat meglepetéseket.